2016. május 22., vasárnap

IX. Szavak harca

1

Felültem, zilálva, hangosan fújtatva, mintha az imént futottam volna le a maratont, pedig csak aludtam. Már ha alvásnak lehet mondani azt, ha az ember amint elszenderedik, egy büdös, hullákkal teli pincében találja magát egy sötét alakkal, majd megkezdődik a hajsza. Ő üldöz, ki a házból, egy sötét erdőn keresztül, ahol a fákat rothadásnak induló arcok váltják fel, mindnek egyszerre mozog az ajka, hangjuk idegtépő susogássá folyik össze, levegőben dögszag terjeng, a föld iszapos, egyre nehezebb futni, lábam bele-bele ragad és nagy cuppanással szabadul ki, miközben az idegen még mindig követ. Érezni lehet, de látni nem, ugyanis abban a pillanatban, hogy átesek egy kiálló, fehér fadarabon, bele a sárba, és áttekintek a vállam fölött, izzadságomban úszva felébredek.

Kai nagy lendülettel nyitott be, mint a legutóbbi huszonkét alkalommal - három hete jelent meg ő, akkor kezdődött az álom is, ami minden eltöltött éjszaka után pár újabb képkockával bővült. Beletúrt a hajába és álmosan megdörzsölte az egyik szemét, láttam az ablakon beszűrődő hold fényében.
 - Megint? - kérdezte fáradtan és meg se lepte, mikor aprót bólintottam. Engem viszont meglepett, mikor az első alkalom után szinte betörte az ajtót, mert állítása szerint "ilyen hangos szívdobogásra lehetetlen nem felébredni" és "azt hitte, mindjárt szívrohamot kapok". Amihez szerintem közel is jártam. Persze, miután lecseng az álom és ismét visszaalszok, már nem jön elő többször, de nekem az az egy alkalom az éjszaka folyamán is egyel több a kelleténél. Már megszokhattam volna, mindig ugyanaz a forgatókönyv, de olyan életszerű az egész, hogy szinte most is érzem a halál szagát az orromban és az iszapot a lábamon. Három hét alatt rengeteg dolgot megszoktam, Kai társaságát, az idióta, morbid és perverz humorát, azt az idegesítő szokását, hogy néha a száján keresztül, hangosan veszi a levegőt, kisebb-nagyobb boszorkány trükkjeit. Hozzászoktam a viselkedéséhez, kitanultam, mit, mikor, és hogyan kell tennem a megfelelő béke érdekében, realista véleményem ellenére néha a kutatásban is segítettem, hogy kiderítse, hogyan tudnánk kijutni innen, beosztottuk a takarítást - mondjuk ezt leginkább én végeztem-, a főzést - ezt viszont ő -, szerzett egy tévét valahonnan, és egyre több műszaki dolgot hozott be a házba, hogy ne unatkozzunk (annyira), és még a sok vértasak se lepett meg a hűtőben. Megszoktam, hogy egy vámpír-boszorkány hibriddel élek együtt, de az álmot, na azt nem.

 - Még mindig nem emlékszel?
Megráztam a fejem.

Persze, könnyebb lenne elárulni neki, de félek, hogy nyuszinak tartana miatta. Ez csak egy álom, semmi több, ő viszont annyi mindent megélt már, szerintem ki is nevetne érte, így sokkal könnyebb hazudni. Meg mennyivel lennénk előrébb, ha tudná, álmomban csak loholok? Semennyivel. Igaz, vele együtt érkezett az egész mizéria, de ennek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, hiszen mellette úgy érzem, biztonságban vagyok. Arról meg nem tehetek, hogy az elmém ilyen hülyeségeket talál ki, véletlen egybeesés az egész, semmi több.
Sóhajtott, rekedt hangon mormogott valamit, amit nem értettem, majd kiment és becsukta maga után az ajtót. Én ittam egy korty vizet az éjjeliszekrényen álló pohárból, majd igyekeztem újra elaludni.

2

A kanapén ültem és Tara Moss Fétis című könyvét olvastam, magam alá húzott lábakkal. A nekromantás könyv a töménytelen régi és ismeretlen szóval komoly fejfájást okozott nekem - a szó legszorosabb értelmében -, ezért felhagytam vele, ezt pedig az egyik szomszédnál találtam, ahonnan a ruháimat is hoztam, és egész jónak ígérkezett. Tetszett az írónő stílusa és ahogyan betekintést engedett a modellszakma és egy nyomozás rejtelmeibe, lendületes volt, olyannyira, hogy alig bírtam letenni, és annak ellenére, hogy tegnap este kezdtem, már a vége felé jártam. Ó, olyan izgalmas, alig várom, hogy megmentse a lányt! Várjunk csak...
Lapoztam, de nem volt hova. Nem volt több oldal. Egy mondat - egy igen izgalmas mondat - közepén szakadt félbe az egész történet és ennyi, nincs tovább. Pedig tudom jól, hogy normális befejezése volt, ugyanis az első fejezetek után mindig elolvasom az utolsó mondatot! És az nem ilyen volt, egyáltalán nem ilyen!
 - Mi a... - motyogtam, hitetlenül lapozgatva az állítólagos utolsó oldalt. Ezt nem hiszem el! Hova lett a többi? Most honnan tudom meg, mi a befejezése?
 - Gond van? - kérdezte Kai, a tévét kapcsolgatva, ami egy ideiglenes polcon állt a használatlan kandalló előtt. Mindig kapcsolgatta, pedig tudta, nem talál semmi jót.
 - Az utolsó oldalak... Nincsenek meg... - feleltem lelombozva és még mindig hitetlenkedve. Hogy történhetett ez? Ránéztem és teljesen elképedtem. Mosolygott! Sőt, ördögien vigyorgott! - Te!
 - Igen? - nézett rám ártatlanul, tekintetét elszakítva egy főzőműsorról. Hah, a nagy bociszemek, na még mit nem!
 - Te tetted! - közöltem vádlón a nyilvánvalót. Tudtam, biztos voltam benne. Ott volt a nyoma, hogy valaki kitépte és ebben a világban csak egyetlen másik személy van rajtam kívül, aki ezt megtehette. Az pedig Malachai Parker. Akit hamarosan kinyírok. - Mit csináltál az utolsó lapokkal?
Csak mosolygott rám, azzal a tipikus, öntelt mosolyával, és biztosra vehettem, többé nem tudom meg a befejezést, mert ez a bolond eltüntette és soha nem fogja elárulni, hova.
Megdörzsöltem az arcom, talán azt akartam elérni, hogy ne fortyogjak ennyire. És még mindig hitetlenül meredtem rá. Hát az eszemet eldobom! Mégis kinek jutna eszébe ilyen ostobaság? Persze, nem kéne ezen annyira meglepődnöm (legutóbb sót tett a cukortartóba), de nem számítottam újabb tréfára. Már ha ez tréfának számít, mert - most tudatosult bennem igazán - az utolsó oldalak hiánya még napokig fog kínozni. Istenem, annyiféle képen végződhetett a történet, és az írónőből kifolyólag, biztos valami meglepő csavarral zárul! Arg, ez az ördögfióka!
 - Ajj, de most nem tudom meg, tényleg levágja-e Makadde lábát. - biggyesztettem le az ajkam csalódottan, mire felnevetett.
 - Hagyatkozz a képzelőerődre. - ütögette meg a halántékát, de be se fejezhette a mozdulatát, mert hirtelen felindulásból hozzávágtam a könyvet. Amit, természetesen még reptében elkapott a szupergyors sebességével, de egy próbát megért, hátha azzal, hogy kicsit erőteljesebben fejbe kólintom, sikerül helyrerázom az agyát. Nos, tervemen még dolgoznom kell,  ezentúl vámpírtulajdonságait is figyelembe véve.
Kezei közt forgatta az olvasmányt, majd hátradőlt és kinyitotta a "végén", hogy aztán fájdalmasan összeráncolja a szemöldökét.
 - Azta, ez tényleg izgi. Vajon mi fog történni? Levágja a lábát és megöli? Vagy levágja a lábát, de megmentik, esetleg le se ... -
 - Kai! - szakítottam félbe dühösen.
 - Ó, kislány, egy rakás alkalom lesz még, mikor a nevemet kiabálhatod. - kacsintott rám egy őrülten szexi félmosoly kíséretében.
Istenem, ez a srác az idegeimmel játszik.
 - Hah, maximum te fogod kiabálni az én nevemet, miközben a nyakadat szorongatom! - jött a riposzt.
 - Hm, szóval durván szereted. De nem baj, én kapós vagyok az újdonságokra.
Csak tudnám, hogy tüntessem el azt a vigyort a fejéről és azt az érzést a hasamból, és akkor minden rendben lenne. Ő nem viselkedne egoistaként, én pedig nem félnék a hülye érzéseimtől.
 - Az olyan újdonságokra is, mint mikor nem keseríted meg az életem?
Oké, ez nem hangzott olyan jól, mint a fejemben, de nem tehetek arról, hogy nem vagyok képes rendesen visszaszólni. Én nem szeretek megbántani másokat, vagy leszólni, kínos helyzetbe hozni. A gond viszont az, hogy Kai mellett muszáj ezt tenni, különben megőrjítene, így bízok abban, hogy idővel elsajátítom tőle a beszólás művészetét és gondolkodás nékül olyanokat vágok oda neki, hogy a lélegzete is elakad.
 - Ne mondd, hogy nem játszottál el a gondolattal.
Most viszont az én lélegzetem akadt el. Izé... az ő nagy tenyere, ahogyan végigsiklik a testemen és... öm... azok az érzékien ívelt ajkak követik kezének vonalát ... izé... öm... az a gyönyörű szempárja meg nem engedi az én tekintetem? Mi, mi van, nem dehogy, soha! Hát miket képzel ez?
 - Hogy a nyakadat szorítom? Legalább egy tucatszor. - böktem oda, de már későn.
 - Nézzenek oda, valaki elpirult.

Ismeritek azt az érzést, mikor legszívesebben egyre kisebbre és kisebbre zsugorodnátok, hogy aztán egy homokszemként felkapjon a szellő és messzire repítse, nem csak az apró kis testeiteket, de az emlékeiteket is? Vagy megnyomnátok az önpusztító gombot? Elkezdenétek ásni, egészen addig, míg ki nem lyukadtok Kínában, ahol Cheng-ként folytatnátok az életeteket? Nos, három lehetőségből három nem sikerült, így lenyeltem a békát.

 - Tényleg megszorítanám a nyakad. - sóhajtottam és hagytam, hogy tekintetünk összekapcsolódjon. Írisze szürkésnek tűnt.
 - És mi tart vissza, édesem? - vonta fel kecsesen az egyik szemöldökét. Tényleg meleg van ebben az átkozott nappaliban, vagy csak én érzem úgy?
A testi kontaktus.
 - Jó ég, Kai, nincs több becenév! - mondtam helyette. Levegőre van szükségem, friss, Kai-mentes levegőre.
 - Amit csak akarsz, hercegnő.
Válasz helyett inkább elmentem kiszellőztetni a fejem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése