2016. május 22., vasárnap

IX. Szavak harca

1

Felültem, zilálva, hangosan fújtatva, mintha az imént futottam volna le a maratont, pedig csak aludtam. Már ha alvásnak lehet mondani azt, ha az ember amint elszenderedik, egy büdös, hullákkal teli pincében találja magát egy sötét alakkal, majd megkezdődik a hajsza. Ő üldöz, ki a házból, egy sötét erdőn keresztül, ahol a fákat rothadásnak induló arcok váltják fel, mindnek egyszerre mozog az ajka, hangjuk idegtépő susogássá folyik össze, levegőben dögszag terjeng, a föld iszapos, egyre nehezebb futni, lábam bele-bele ragad és nagy cuppanással szabadul ki, miközben az idegen még mindig követ. Érezni lehet, de látni nem, ugyanis abban a pillanatban, hogy átesek egy kiálló, fehér fadarabon, bele a sárba, és áttekintek a vállam fölött, izzadságomban úszva felébredek.

Kai nagy lendülettel nyitott be, mint a legutóbbi huszonkét alkalommal - három hete jelent meg ő, akkor kezdődött az álom is, ami minden eltöltött éjszaka után pár újabb képkockával bővült. Beletúrt a hajába és álmosan megdörzsölte az egyik szemét, láttam az ablakon beszűrődő hold fényében.
 - Megint? - kérdezte fáradtan és meg se lepte, mikor aprót bólintottam. Engem viszont meglepett, mikor az első alkalom után szinte betörte az ajtót, mert állítása szerint "ilyen hangos szívdobogásra lehetetlen nem felébredni" és "azt hitte, mindjárt szívrohamot kapok". Amihez szerintem közel is jártam. Persze, miután lecseng az álom és ismét visszaalszok, már nem jön elő többször, de nekem az az egy alkalom az éjszaka folyamán is egyel több a kelleténél. Már megszokhattam volna, mindig ugyanaz a forgatókönyv, de olyan életszerű az egész, hogy szinte most is érzem a halál szagát az orromban és az iszapot a lábamon. Három hét alatt rengeteg dolgot megszoktam, Kai társaságát, az idióta, morbid és perverz humorát, azt az idegesítő szokását, hogy néha a száján keresztül, hangosan veszi a levegőt, kisebb-nagyobb boszorkány trükkjeit. Hozzászoktam a viselkedéséhez, kitanultam, mit, mikor, és hogyan kell tennem a megfelelő béke érdekében, realista véleményem ellenére néha a kutatásban is segítettem, hogy kiderítse, hogyan tudnánk kijutni innen, beosztottuk a takarítást - mondjuk ezt leginkább én végeztem-, a főzést - ezt viszont ő -, szerzett egy tévét valahonnan, és egyre több műszaki dolgot hozott be a házba, hogy ne unatkozzunk (annyira), és még a sok vértasak se lepett meg a hűtőben. Megszoktam, hogy egy vámpír-boszorkány hibriddel élek együtt, de az álmot, na azt nem.

 - Még mindig nem emlékszel?
Megráztam a fejem.

Persze, könnyebb lenne elárulni neki, de félek, hogy nyuszinak tartana miatta. Ez csak egy álom, semmi több, ő viszont annyi mindent megélt már, szerintem ki is nevetne érte, így sokkal könnyebb hazudni. Meg mennyivel lennénk előrébb, ha tudná, álmomban csak loholok? Semennyivel. Igaz, vele együtt érkezett az egész mizéria, de ennek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, hiszen mellette úgy érzem, biztonságban vagyok. Arról meg nem tehetek, hogy az elmém ilyen hülyeségeket talál ki, véletlen egybeesés az egész, semmi több.
Sóhajtott, rekedt hangon mormogott valamit, amit nem értettem, majd kiment és becsukta maga után az ajtót. Én ittam egy korty vizet az éjjeliszekrényen álló pohárból, majd igyekeztem újra elaludni.

2

A kanapén ültem és Tara Moss Fétis című könyvét olvastam, magam alá húzott lábakkal. A nekromantás könyv a töménytelen régi és ismeretlen szóval komoly fejfájást okozott nekem - a szó legszorosabb értelmében -, ezért felhagytam vele, ezt pedig az egyik szomszédnál találtam, ahonnan a ruháimat is hoztam, és egész jónak ígérkezett. Tetszett az írónő stílusa és ahogyan betekintést engedett a modellszakma és egy nyomozás rejtelmeibe, lendületes volt, olyannyira, hogy alig bírtam letenni, és annak ellenére, hogy tegnap este kezdtem, már a vége felé jártam. Ó, olyan izgalmas, alig várom, hogy megmentse a lányt! Várjunk csak...
Lapoztam, de nem volt hova. Nem volt több oldal. Egy mondat - egy igen izgalmas mondat - közepén szakadt félbe az egész történet és ennyi, nincs tovább. Pedig tudom jól, hogy normális befejezése volt, ugyanis az első fejezetek után mindig elolvasom az utolsó mondatot! És az nem ilyen volt, egyáltalán nem ilyen!
 - Mi a... - motyogtam, hitetlenül lapozgatva az állítólagos utolsó oldalt. Ezt nem hiszem el! Hova lett a többi? Most honnan tudom meg, mi a befejezése?
 - Gond van? - kérdezte Kai, a tévét kapcsolgatva, ami egy ideiglenes polcon állt a használatlan kandalló előtt. Mindig kapcsolgatta, pedig tudta, nem talál semmi jót.
 - Az utolsó oldalak... Nincsenek meg... - feleltem lelombozva és még mindig hitetlenkedve. Hogy történhetett ez? Ránéztem és teljesen elképedtem. Mosolygott! Sőt, ördögien vigyorgott! - Te!
 - Igen? - nézett rám ártatlanul, tekintetét elszakítva egy főzőműsorról. Hah, a nagy bociszemek, na még mit nem!
 - Te tetted! - közöltem vádlón a nyilvánvalót. Tudtam, biztos voltam benne. Ott volt a nyoma, hogy valaki kitépte és ebben a világban csak egyetlen másik személy van rajtam kívül, aki ezt megtehette. Az pedig Malachai Parker. Akit hamarosan kinyírok. - Mit csináltál az utolsó lapokkal?
Csak mosolygott rám, azzal a tipikus, öntelt mosolyával, és biztosra vehettem, többé nem tudom meg a befejezést, mert ez a bolond eltüntette és soha nem fogja elárulni, hova.
Megdörzsöltem az arcom, talán azt akartam elérni, hogy ne fortyogjak ennyire. És még mindig hitetlenül meredtem rá. Hát az eszemet eldobom! Mégis kinek jutna eszébe ilyen ostobaság? Persze, nem kéne ezen annyira meglepődnöm (legutóbb sót tett a cukortartóba), de nem számítottam újabb tréfára. Már ha ez tréfának számít, mert - most tudatosult bennem igazán - az utolsó oldalak hiánya még napokig fog kínozni. Istenem, annyiféle képen végződhetett a történet, és az írónőből kifolyólag, biztos valami meglepő csavarral zárul! Arg, ez az ördögfióka!
 - Ajj, de most nem tudom meg, tényleg levágja-e Makadde lábát. - biggyesztettem le az ajkam csalódottan, mire felnevetett.
 - Hagyatkozz a képzelőerődre. - ütögette meg a halántékát, de be se fejezhette a mozdulatát, mert hirtelen felindulásból hozzávágtam a könyvet. Amit, természetesen még reptében elkapott a szupergyors sebességével, de egy próbát megért, hátha azzal, hogy kicsit erőteljesebben fejbe kólintom, sikerül helyrerázom az agyát. Nos, tervemen még dolgoznom kell,  ezentúl vámpírtulajdonságait is figyelembe véve.
Kezei közt forgatta az olvasmányt, majd hátradőlt és kinyitotta a "végén", hogy aztán fájdalmasan összeráncolja a szemöldökét.
 - Azta, ez tényleg izgi. Vajon mi fog történni? Levágja a lábát és megöli? Vagy levágja a lábát, de megmentik, esetleg le se ... -
 - Kai! - szakítottam félbe dühösen.
 - Ó, kislány, egy rakás alkalom lesz még, mikor a nevemet kiabálhatod. - kacsintott rám egy őrülten szexi félmosoly kíséretében.
Istenem, ez a srác az idegeimmel játszik.
 - Hah, maximum te fogod kiabálni az én nevemet, miközben a nyakadat szorongatom! - jött a riposzt.
 - Hm, szóval durván szereted. De nem baj, én kapós vagyok az újdonságokra.
Csak tudnám, hogy tüntessem el azt a vigyort a fejéről és azt az érzést a hasamból, és akkor minden rendben lenne. Ő nem viselkedne egoistaként, én pedig nem félnék a hülye érzéseimtől.
 - Az olyan újdonságokra is, mint mikor nem keseríted meg az életem?
Oké, ez nem hangzott olyan jól, mint a fejemben, de nem tehetek arról, hogy nem vagyok képes rendesen visszaszólni. Én nem szeretek megbántani másokat, vagy leszólni, kínos helyzetbe hozni. A gond viszont az, hogy Kai mellett muszáj ezt tenni, különben megőrjítene, így bízok abban, hogy idővel elsajátítom tőle a beszólás művészetét és gondolkodás nékül olyanokat vágok oda neki, hogy a lélegzete is elakad.
 - Ne mondd, hogy nem játszottál el a gondolattal.
Most viszont az én lélegzetem akadt el. Izé... az ő nagy tenyere, ahogyan végigsiklik a testemen és... öm... azok az érzékien ívelt ajkak követik kezének vonalát ... izé... öm... az a gyönyörű szempárja meg nem engedi az én tekintetem? Mi, mi van, nem dehogy, soha! Hát miket képzel ez?
 - Hogy a nyakadat szorítom? Legalább egy tucatszor. - böktem oda, de már későn.
 - Nézzenek oda, valaki elpirult.

Ismeritek azt az érzést, mikor legszívesebben egyre kisebbre és kisebbre zsugorodnátok, hogy aztán egy homokszemként felkapjon a szellő és messzire repítse, nem csak az apró kis testeiteket, de az emlékeiteket is? Vagy megnyomnátok az önpusztító gombot? Elkezdenétek ásni, egészen addig, míg ki nem lyukadtok Kínában, ahol Cheng-ként folytatnátok az életeteket? Nos, három lehetőségből három nem sikerült, így lenyeltem a békát.

 - Tényleg megszorítanám a nyakad. - sóhajtottam és hagytam, hogy tekintetünk összekapcsolódjon. Írisze szürkésnek tűnt.
 - És mi tart vissza, édesem? - vonta fel kecsesen az egyik szemöldökét. Tényleg meleg van ebben az átkozott nappaliban, vagy csak én érzem úgy?
A testi kontaktus.
 - Jó ég, Kai, nincs több becenév! - mondtam helyette. Levegőre van szükségem, friss, Kai-mentes levegőre.
 - Amit csak akarsz, hercegnő.
Válasz helyett inkább elmentem kiszellőztetni a fejem.

2016. február 7., vasárnap

VIII. Rejtvény

1

 - Szerinted mit jelenthet az, hogy "... S a halandó martalék fennmaradható esztendejeinek számával gyarapítja nekromanta időszerű létállapotát..."? - kérdeztem, fel sem nézve olvasmányomból, reménytelennek ítélve a mondat helyes értelmezését. Sokáig nem jött választ, már azt hittem, Kai nincs is itt, mikor végül hümmögött egyet, jelezve, hogy töri a fejét. Felpillantva láttam, hogy a kanapéján ülve megszakította a keresztrejtvényfejtést, hogy megválaszolhassa a kérdésemet. A keresztrejtvényt pedig már Duke-ban megoldottam, ott is ezt az újságot találtam a postaládában.
 - Hogy... növeli a nekromanta életét? - vetette fel.
Eddig én is eljutottam - de nem mondtam ki, hagytam, hadd dolgozza ki rendesen az elméletét, mert miközben agyalt, arcáról lehullott a cinkos kifejezés és felszínre tört az igazi: egy átlagos huszonkét éves srác gondolkodó arca. Hazudnék, ha azt állítanám, nem volt aranyos a félredöntött fej és a beszívott ajak.
 - De mennyivel? - firtattam.
 - Gondolom ami még hátra volt neki. - rántott egyet a vállán.
 - Szóval... - próbáltam előhuzakodni egy hétköznapi példával - olyan, mint mikor van két almám és veszek hozzá ötöt, akkor hét almám lesz?

Nos, a leesett állkapocs és a megrökönyödött  - szürke? kék? - tekintet azt sugallta, jobban tettem volna, ha inkább csendben maradok. Orcáimra szégyenrózsák szöktek, vállaimat felhúztam.

 - Nem, úgy értem, van egy tíz éves gyerek, aki élt volna mondjuk még ötven évet, és ha azt elveszed, akkor ötven évvel nő a te életed. - magyarázta, akár egy négyévesnek. Na, ez az a morbid beszéd, ami olyan könnyen megy neki, engem meg a hideg ráz tőle. Tíz éves kisgyereknek elvenni az életét? De mégis azt gondolom, nem olyan romlott ő, van egy jó oldala is, csak olyan, mintha ez a jó oldal egy méter vastag kőfal mögött rejtőzne, várárokkal körülvéve, tűzokádó sárkánnyal őrizve, nehogy, még véletlenül se törjön elő. Na, ezeket az akadályokat kéne legyőzni.
 - Jobban meg se bonyolíthattad volna. - rázta a fejét hitetlenkedve.
 - Jól van na! Akkor, okoskám, mit jelent az "időszerű létállapot"? - igyekeztem elterelni a témát saját bénaságomról, ami sikerült is, újra merengésbe esett.
 - Jelenlegi? Akkori? Nem vagyok én fogalommagyarázat! - összevonta a szemöldökét és visszatért a rejtvényhez. Vele ellenben én nem fojtattam azt, amit félbehagytam, a könyvnél sokkal érdekesebbnek találtam Malachai Parkert, amint tolla végét a szájába vette és homlokán összeszaladtak a ráncok. Ha nagyon füleltem, hallani véltem a fogaskerekek csattogását.
 - Hé, Szöszke.
Szólt, továbbra is beleesve az újságba.
Hümmögtem, hogy hallgatom, mire feltette a kérdést, ami jó ideje foglalkoztathatta, ugyanis mióta bámultam, egyetlen betűt se vetett a papírra.
 - A Rémkoppantók írójának mi a keresztneve? Hat betű, utolsó n.
Stephen, méghozzá King, a koronázatlan horrorkirály.
 - Nem tudom. - mondtam, fejemben pedig megszólalt egy ördögi hang: Na, ki a Szöszke, Parker? Szenvedj csak. Alig bírtam leküzdeni a késztetést, hogy arcomra kárörvendő mosoly üljön ki.
Sajnos a gyenge lélekjelenlétemmel nem tudtam sokáig nézni a gyötrődését, megsajnáltam és elárultam az egymillió dollárt érő választ, úgy tálalva, mintha az imént ugrott volna be.

2

16:43
Zuhogott az eső, az ég olyan sötét volt a viharfelhőktől, mintha már nyolc óra lett volna, és a közelben egy villám csapott le. Megszokás rabjaként, látva a villanást, ösztönösen számolni kezdtem magamban a másodperceket, annak ellenére, hogy tudtam, nem ad pontos választ. Hét.
Fura, tegnapi nap ( ami teljességgel ugyanolyan volt, mint a mai ) fel sem tűnt, hogy itt ekkora vihar tombol. Annyira magamba lehettem zuhanva, hogy számomra megszűnt a külvilág. Még furább, hogy amíg tegnap úgy gondoltam, Kai maga a nagybetűs ÖRDÖG, ma azt vallom, olyan, mint egy átlagos ember. Leszámítva persze a természetfeletti képességeit. Hiszen, ha tényleg olyan gonosz lenne, mint amilyennek magát is hiszi, miért vetette volna fel, hogy készít valami kaját - újból?
 - Nem, mielőtt még megint rám sózod a mosogatást. - Persze Kai, el sem tudod képzelni, mekkora örömmel kóstolnám meg egy újabb remekművedet! Száj és szív, néha nehezen jutnak dűlőre, vagy nem is sikerül, ilyenkor a gyorsabb győz. A szájnak valamiért sokkal egyszerűbb nyerni. - Inkább csinálok én!
Felvonta az egyik szemöldökét, mintha eddig abban a hitben élt volna, hogy nem tudok főzni. Oké, konkrétan most se főzni fogok, de az egyik specialitásomat készítem el, ami tökéletes lesz így délután ötkor!
 - De...! - emeltem fel a mutatóujjam, miközben feltápászkodtam. - Te mosogatsz!
Szólásra nyitotta a száját, de gyorsan közbevágtam, mielőtt hangot adhatott volna ki.
 - Nincs fenyegetés! Nincs kompromisszum! Én csinálom a kaját, te mosogatsz. És pont.
Arcára mosoly kúszott, ami más volt, mint az eddigiek. Jutalmul fülig pirultam.
 - Milyen határozott valaki. Ez tetszik.
Elsiettem onnan, mert a kacsintása hatására nem csupán pirultam, hanem paradicsommá változtam, és nem akartam, hogy ezt lássa. Inkább nekiláttam a sürgés-forgásnak, hogy eltereljem a gondolataimat.

3

Olaj a serpenyőbe, bele a kivágott belsejű toast kenyér és annak közepébe egy tojást ütni. Kis só, bors és várni, hogy átsüljön, majd rá a sajt, egy szelet sonka, tetejére a kenyér belseje és végül fordít. Kicsit macerás munka, sokat kell tökölni a tűzhely mellett, de garantáltan megéri, mert miközben a kenyér megpirul és a tojás is megsül, megolvad a sajt! És a sajtnál csak egyetlen jobb dolog van, mégpedig az olvasztott sajt.
Kettőt-kettőt csináltam mindegyikőnknek, bár tudtam, csak egyet fogok tudni legyűrni és bár nem lett olyan szép külsőleg, mint az övé, plusz az íze se éri utol, szerintem azért finom, nagyon nagyon finom.
Miután fel s alá járkálva kiürített egy vértasakot - már nem vesződött a pohárral -, helyet foglalt és vegyes érzelmekkel az arcán nekilátott az evésnek. Forró szendvicsem fölött figyeltem őt, tekintetem nem vettem le róla, próbáltam nem pislogni, nehogy lemaradjak valami fontosról, ezért szemeim kiszáradtak, de megparancsoltam nekik, amit meg kellett, miközben még mindig az első falatot pépesítettem, amit nem bírtam leerőltetni a torkomon.
Harapott, rágott, nyelt, harapott, rágott, nyelt, és így tovább, semmi különös egészen addig, míg nem végzett az elsővel. Akkor felnézett rám, húzta az időt - mi lesz már, Malachai, mi lesz már, ne csináld ezt - és mikor már szinte kifolyt az enyém a számon, annyira szétrágtam, végre valahára kiült egy hülye vigyor a fejére.
 - Ezért bevállalom a mosogatást.
Nagy csattanással esett le a kő a szívemről és végre nyelni is sikerült. Melegség terjedt szét a hasamban, viaskodtam a számmal, mert minden áron el akart mosolyodni, így inkább csak beletömtem a szendvicsem, nehogy hülyeséget csináljon. Ilyen sokat számított nekem Kai véleménye.

2015. december 30., szerda

VII. Újdonságok a világban


1

Miközben hallgattam Kai történetét, a sajátos előadásmódjában, minden fontos, véres részlettel együtt (ami, sejtelme sincs, milyen elborzasztóan hangozhatott egy olyan személy számára, mint én) be kellett ismernem, hogy ő nem egy velejéig romlott bolond. Mindössze egy megsértett fiú. A családja kiközösítette, hogy várhatná el az ember, hogy szerettei megvetésében ugyanúgy nőjön fel, mint akit tejben-vajban fürdettek születése óta? Más volt, mint ők, ezt minden egyes alkalommal hangoztatták is, így rendesen rányomta bélyegét a még kialakulófélben lévő személyiségére. Aki szeretet nélkül nő fel, persze, hogy azt hiszi, ő se képes szeretni. Ahogyan Kai mondaná, ő egy szociopata. Bár számomra ismeretlen a fogalom, kétlem, hogy az lenne. Elárulták, becsapták, hátba szúrták vagy egy tucatszor, így könnyebb a világ ellen fordulni, minthogy beleesni ugyanabba a hibába és kést adni más kezébe. Mondjuk ő inkább az a fajta, aki kést vesz a saját kezébe, amint feldühítik, így jobb nem kekeckedni vele, ahogy ezt már megtanultam. Lehet, mélyen belül ott van még az a szerető és szeretetre vágyó kisfiú, akit nem is hosszú, de annál inkább véres küzdelmek árán elő lehetne hozni, de mégis, amíg a felszínen ez az egy-vétek-egy-szerved-bánja, gyilkos kedvű Humor Herold van, addig a legjobb, amit tehetünk, hogy nem bosszantjuk fel. Senki se szeretné, ha kivágnák a lépét.

Már egy ideje hallgattunk, ő kifogyott a mondandójából, én pedig a megfelelő időnkénti bólintásból és a néha-néha benyögött kérdésekből, mikor zsebéből előhúzott egy furcsa szerkezetet és rosszallóan megrázta a fejét.
 - Az mi? - kérdeztem kíváncsian, előre dőlve. Véremben a mostanra szinte már megszokott pezsgés erősödött, ahogyan csökkent a köztünk lévő távolság.
 - A telefonom. Fura, 1994-ben nem tudtam létezni a csipogóm nélkül, 2015-ben nem tudok létezni a telefonom nélkül. Változnak az idők. - változnak, bizony. Felálltam, halkan megkerültem az asztalt és tisztes távolban, mégis érdeklődve figyelve leültem mellé a kanapéra. Ujjbegyeim bizseregni kezdtek a túláradó nekromanciától, amit a karom simogatásával igyekeztem elnyomni.

 - Kétezerkettőben nem volt wifi, mi? - rángatott ki a transzból, amit a telefon okozott. Lapos volt, sehol egy gomb és Malachai érintésére jelentek meg és tűntek el rajta furcsa kis képek, mint azokban a jövőről szóló filmekben, amikben a robotok átveszik a világuralmat.
 - Wifi? - pillantottam fel rá értetlenül.
 - Internet a levegőben.
Homlokomon csak még több ránc jelent meg. Miről hadovál?
 - Azt ugye tudod, hogy mi az az internet? - kérdezte kissé talán gúnyosan.
Hogy bizonyítsam, nem vagyok én olyan tudatlan, őskorban ragadt kislány, gyermeki sértettséggel az arcomon, azt feleltem: persze. De igazából csak halvány sejtésem volt.

2

 - És hol vannak a számok? - kérdeztem, félve, hogy túlzott kíváncsiságommal feldühíthetem. Még nem tapasztaltam ki a tűréshatárait, amiket igyekszem nem feszegetni, így próbáltam szűkszavú és kevésbé bosszantó lenni.
Ujjbegyével megint végigsimított rajta, mire számok ugrottak be. Váo, a kétezertizenötös technikai csodák!

 - Ha azt szeretnéd, hogy feltépjem a torkod és kiszívjam belőled az utolsó csepp véredet is, akkor jó úton haladsz. - morogta, miközben én még mindig a jövőből érkezett szerkentyűt bámultam. Észre se vettem, hogy időközben közel hajoltam hozzá - olyannyira, hogy már éreztem az illatát - és már az is kiment a fejemből, hogy ő történetesen egy vámpír, így mikor elértek az eszemig a szavai, egy szempillantás alatt felugrottam és feszengve, vöröslő füllel visszaültem a saját kanapémra, ahol igyekeztem minél apróbbra összehúzni magam.
Persze ő jól szórakozott a zavaromon, VIP helyből hallgathatta kifinomult érzékeivel, ahogyan a szívem őrült zakatolásba kezdett és az arcára kúszó, öntelt mosoly láttán az arcomat elborító pír csak még inkább felvillanyozta.

És akkor hirtelen beugrott egy gondolat.

 - A... a. foghagyma.. a foghagyma nem...? - hebegtem, arra célozgatva, hogy az esetleg távol tartja-e a vámpírokat, bele értve őt is. Mondjuk a nonstop bűzölgés még nekem is sok lenne...
Amikor felröhögött - igen, nem kacagott, Malachai egyenesen kiröhögött! - nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell ilyenre vetemednem, de duzzogva felhúztam az orron. Ne nevessen engem ki!
 - Nem. Semmi hatása. - felelte mosolyogva. Hátra dőlt, egyik karját a háttámlára tette és bal bokáját a jobb térdére helyezve tovább mulatott rajtam.
 - És a feszület?
Fejrázás és egy újabb "nem".
 - Napfény? - bár a folyamatos borongós időben egy napsugarat se láttam ezidáig, érdekelt, milyen hatással van rá.
Kai kipillantott az ablakon, fel a szürke felhőkre, majd felemelte a háttámlán nyugvó kezét és a másikkal rábökött a mutatóujján lévő gyűrűre.
 - Lapis lazuli és mágia. Nélküle lángra kapnék. - tájékoztatott. Jó tudni.
 - És vért honnan szerzel? - burkolt kérdés azzal kapcsolatban, hogy a későbbiekben megeszik-e majd engem. Megiszik. Vagy iszik belőlem. Tudja a bánat, ilyenen sose kellett agyalnom.
 - Szívesebben innám a te véredet, még akkor is, ha maga vagy a halál, de sajnos be kell érnem a vérbankkal.
Gerincemen végigfutott a borzongás kijelentése hallatán és bár nyugodtabbnak kéne lennem, amiért tasakokból iszik, mégse tudok ellazulni. Hát persze, hogy jobb neki egyenesen az erekből, erre itt vagyok én, a két lábon járó gyorskajálda.
Éreztem, hogy arcom megint csak lángba borul és beszívtam az alsó ajkam.
 - Nem vagy éhes? - kérdezte, tökéletes időzítéssel, ugyanis hasam pont abban a pillanatban kordult meg, hogy ő szólásra nyitotta a száját. Bólintanom se kellett, ajkának egyik széle máris felfelé ívelt és Malachai talpra állva megcélozta a konyhát.
Már majdhogynem én is követtem, mikor arcul csapott a tény, hogy nekem még mindig haragudnom kéne rá, így mikor visszanézett rám, annyit láthatott, hogy dühös arccal megint a nekromantás könyvet bújom. Nem rá voltam mérges, inkább magamra, amiért képes lettem volna ilyen gyorsan túllépni a múltbéli tettein.

3

 - Biztos nagyon érdekes lehet az a könyv, ha már harmadszor se hallod meg, hogy kész a kaja. - tört át a sorok közt Kai hangja, de mondata belegabalyodott gondolataim kusza hálójában, így eltartott egy ideig, míg a fiúra hunyorogva megfelelő sorrendbe állítottam a szavait, és értelmet nyert a kijelentése.
Szemeim elkerekedtek, tényleg harmadszor szólhatott?
Elnézve a kecsesen felhúzott szemöldököt és a konyharuhát, amivel komótosan dörzsölgette a kezeit, minden bizonnyal tényleg annyira belemerültem a könyvbe, hogy csak most hallottam meg. Pedig ő nem az a fajta, aki halkan motyogva beszél.

A kanapé karfájára fordítottam az olvasmányt, nehogy elfelejtsem, hol jártam benne, majd követtem a konyhában, ahol a finom illatok lassan, mámorba ejtve kúsztak végig a légcsövemen. Számban összefutott a nyál, ahogyan az asztalhoz ültem. Rég ettem igazi ételt, soha nem volt kedvem főzőcskézni.
 - Spagetti a'la Kai Parker. - fordult felém személyi szakácsom és elém helyezte a tányért. Nos, mondanom se kell, látva a stílusosan tálalt spagettit és érezve a mennyei illatot, a fejemet tettem volna rá, így kóstolás nélkül, hogy biztosan fenséges az íze, de a világért se hagytam volna ki az ízélményt, alig vártam, hogy a villámat is megkapjam és rávessem magam.
 - Ha így bámulod tovább, nem kell öt perc és sírva szalad ki a világból. - eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy arra a művészi remekre értette ezt, ami szinte könyörgött, hogy kevesebb, mint két tizedmásodperc alatt a számba tömjem az egészet, ebből adódóan, szerintem érthető, hogy olyan hatalmas lendülettel kaptam ki a felém nyújtott kezéből a villát és estem neki.
 - És még azt hittem, én vagyok éhes melletted... - folytatta, én pedig alig bírtam megállni, hogy le ne pisszegjem, amiért belerondít az egészbe. De nem tettem, 1. a számban az első pillanattól kezdve volt valami, szóval köpködés nélkül nehezen ment volna, és 2. olyan tökéletesre sikerült, hogy féltem, ha rászólok, többé nem készít nekem ilyet. Mert minden íz passzolt mindenhez, a fűszerezés, az egész, pont olyan volt, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.
 - Ez isteni. - mondtam, behunyt szemmel élvezve ki az utolsó falatot, majd az lenyelve, és úgy érezve, hogy egészen az államig telítve vagyok (igen, még a mennyiség is tökéletes volt!) számat megtöröltem a kézfejembe, őszinte hálával és csodálattal mosolyogtam Kai-ra. - Ez tényleg nagyon ízlett.
 - Látom. - bólogatott, majd elegánsan a villájára csavarta a tésztát és rám villantott egy öntelt mosolyt. Vagy én ettem szupergyorsan, vagy ő volt csiga lassú, de még csak a felénél járt, ezért kissé úgy éreztem magam, mint egy malac. De mentségemre szóljon, már dél is elmúlott én pedig a késő esti palacsinta óta nem ettem!

Kis idő múlva ő is befejezte, felállt, kivett a hűtőből egy vértasakot, tartalmát egy borospohárba öntötte és visszaült az asztal másik oldalára, hogy megint engem kémleljen. Olyan természetességgel kortyolgatta a vörös folyadékot, hogy attól féltem, visszaköszön az ebéd. Szerencsére nem így történt.
 - Ugye tudod, hogy neked kell mosogatnod? - vetett rám egy gunyoros vigyort, nekem pedig leesett az állam.
 - Mi? Miért nekem?! - kérdeztem felháborodva. Hálám, a finom ételért, elég gyorsan elpárolgott.
 - Hahó, én csináltam a kaját, ennyivel azért tartozol. - vázolta fel, miért is kéne pont nekem elvégezni a piszkos munkát. Hah! Na, persze!
 - Már megbocsáss, de majdnem megöltél. Kétszer! - egyenesedtem ki ültömben, szócsatára készen. Ha azt hiszi, nyerhet azért, mert egy mutáns, akkor még nem tudja, kivel áll szemben!
 - Ó, ne legyél olyan drámai, csak kihasználtam a fölényemet. - szája két szeglete önelégült mosolyra húzódott, amit legszívesebben tésztával dobáltam volna le róla.
 - Ez az! A fölényedet! Így egyáltalán nem volt igazságos a harc! - hangom a magasba emelkedett, de őt meg se hatotta, hogy szinte fortyogtam, szépen itta tovább a vért és folyamatosan mosolygott.
 - Hihetetlenül szórakoztató, ahogyan dühöngsz. Szinte füstölögsz - itt, a hatás kedvéért mindkét kezét felemelte, hogy imitálja az álszínészi rémületet -, még el is hinném, ha nem lenne olyan vicces.
Ó, ez a szarkasztikus seggfej!
 - Sokkal könnyebben menne ez az egész, édesem, ha beismernéd a vereséged. Úgy értem, rávehetnélek a mosogatásra akár úgy is, hogy savvá változtatom a véred, vagy valami más fájdalmas módszerrel.
Az arcom megvonaglott.
 - Borzalmas vagy motiválásban, Malachai Parker. - fújtattam ingerülten, de azért felálltam összeszedni a piszkos edényeket.

4

 - Istenem, hatalmas a ház, nincs benne egyetlen tévé se?! - morogtam egy tányérnak, ugyanis már kezdett kikészíteni ez a síri csend, ami a vállunkra telepedett. Vagy csak a vállamra, hiszen mióta a mosogatóhoz álltam, nem fordultam meg, hogy lássam, mit csinál éppen őfelsége, büszkeségem utolsó morzsáit szerettem volna megtartani magamnak.
 - Ne is mondd... - szólalt meg mögülem az a tipikus arrogáns hang, mire megforgattam a szemeim. Nincs akkora szerencsém, hogy egyedül hagyjon. - Múltkor nem tudtam aludni, már megint azok a hülye érzések miatt. Ja, igen, bűntudat, rágugliztam! Na szóval, bekapcsoltam a tévét és valami vámpíros film ment, reméltem feldobja a kedvem, de tudod, mi volt benne? Tudod?
 - Nem, de úgyis elmondod. - motyogtam ezúttal a borospohárnak, amiből nem is olyan régen emberi vért szürcsölgetett. Fúj.
 - Csillogtak! Azok a vámpírok csillogtak! Mi ez, ha nem a vámpír faj meggyalázása? És azok a lányok arra a csilivili pasira buknak!
 - Borzalmas. - sóhajtottam megjátszott felháborodással.
 - Ugye?
Válaszként csak bólogattam, igen, igen, nagyon borzalmas.

Újból csend állt be, mindössze a tányérok csörömpölése hallatszott és ezúttal nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, óvatos pillantást vetettem a hátam mögé, pedig jól tudtam, hogy nem szabadna. Kai egyértelműen imádja, ha nyer, már vártam a csípős megjegyzését, amiért gyenge voltam és hagytam, hogy a kíváncsiságom győzzön; de nem mondott semmit.
Megfordultam, szokatlan volt ez a szótlanság és a tekintet, amivel elgondolkodva engem nézett. Nézett, de nem látott. Végigfuttatta rajtam a tekintetét, jutalmul összerándult a gyomrom, és mikor már kezdtem volna megijedni - mi van, ha mindjárt rám veti magát és kiszívja a vérem? - szerencsére sötét szempárja összekapcsolódott az enyémmel és megszólalt.
 - Kiderült már valami a könyvből?
Kissé csalódottan megráztam a fejem. A régi nyelvezet és a sok idegen szó, talán latin, eléggé megnehezíti a dolgomat. Lehetetlen végigfutni rajta, át kell rágni minden egyes mondatát ahhoz, hogy rendesen megértsem.
Sóhajtott, mire elhúztam a számat és visszatértem a mosogatáshoz. Bár nagyon idegesítő tud lenni a folyamatos beszédjével és a morbid humorával, ez a kedvtelenség engem is lelombozott, talán egy kicsit meg is rémített.

Befejeztem a munkát és a szétázott ujjaimat vizsgálgattam, mikor végtelenül hosszúnak tűnő idő után újra meghallottam a hangját.
 - Voltam már napos börtönvilágban, havasban, már csak egy esős hiányzott.
Felnéztem, ki az ablakon, és tényleg, már le is szakadt az ég. Mystic Fallsba fél órával előbb érkezik a vihar.
 - Majd hozzászoksz. - mondtam beletörődő mosollyal az arcomon, majd újra irányba vettem a kanapét.
Kai felnyögött és odavánszorgott a másikhoz, leült velem szemben. Megütközve nézett rám.
 - Addigra azért szeretnék kijutni.

Én pedig csak mosolyogtam. Hitegesse magát, ha úgy jobb neki. Ő legalább még hisz valamiben.

2015. október 18., vasárnap

VI. Kezdetek

1

Szemeim hirtelen felpattantak. Aludtam volna? Igen, minden bizonnyal aludtam, de meg is történt minden, vagy csak álmodtam az egészet? Felültem és körülnéztem. Ugyanaz a régi stílusú nappali fogadott, amire tegnapról emlékeztem, a kanapén hevertem éjszaka, valószínűleg kényelmetlen pózban, mert nyakam minden mozdulatba belesajdult.
Mellkasom fojtogatóan összeszorult a gondolattól, ami átsuhant a fejemen: lehet, nem is találkoztam Malachai-jal, csak az agyam találta ki az egész képzelgést. Véletlenül választottam ezt a házat szállásnak és nem volt semmilyen iskolai fogócska, vámpírhibridek, meg vigyorgó palacsinták. Csak álmodtam.
Felugrottam, egy pillanatra meg is tántorodtam a lendülettől. Már nemcsak a mellkasom, de a gyomrom és a torkom is összeszorult, képtelen voltam nyelni.

Ne, megint egyedül lennék?

Muszáj volt tudnom, tényleg képzeltem-e ezt az egészet és most ugyanolyan magányos vagyok-e, mint a kisujjam, nem akartam elhinni, olyan valóságosnak tűnt minden! Felrohantam a lépcsőn, ahol emlékezetemben Kai-t utoljára láttam, majd az emeleten kissé lassítottam a tempón az ismeretlen környezet hatására. De persze nem álltam meg, szívem végig a torkomban dobogott, lehet az torlaszolta el a nyálam útját, fülem zúgott, mellkasom dübörgött, kezem remegett és tenyerem ragadt az izzadtságtól miközben bejártam az emeleti nappalit, benéztem egy rakás hálószobába, fürdőszobába, gardróbba és Isten tudja, milyen helységekben, de sehol nem találtam senkit. Sehol senkit! Belül sikoltottam, képes lettem volna a saját körmeimmel levakarni a bőröm. Újra végigjártam a szintet, ezúttal gyorsabban, kapkodva, lihegve. Ne, ne, ne! Senki!
Lerobogtam a grádicson, valóságos csodának tudható be, hogy egy fokot se vétettem abban az iramban, de a lépcsőfordulóban meg kellett kapaszkodnom a korlátban, nehogy úgy bukfencezzem a maradék fokokat, ugyanis ott állt a nappaliba vezető, boltíves átjáró alatt és kíváncsian fürkészett. Tényleg ott volt.
 - Hát itt vagy. - mondtam, sokkal inkább magamnak, mintsem neki. Szívem lassan megindult a helyére, szabaddá téve a nyelőcsövemet, vele egy időben a szorítás feloldódott a mellkasomban. Óvatosan léptem egyet le. Inkább zöttyentem.
 - Igen, itt vagyok. - biztosított hangosan, furcsán ráncolva a szemöldökét, mintha azt gondolná, miért nem elég meggyőző az, hogy ott áll.
Lábam megállt a levegőben, mielőtt teljesen leértem volna.

Várjunk csak, én haragszok rá!

Látva az arcomat, amin a megkönnyebbülést felváltotta a sértődöttség, összepréselte az ajkait, körbenézett és azt mondta: hatalmas ház, nem?
De, de az - ismertem be a fejemben, de semmi pénzért nem árultam volna el neki. Sokáig tartott, de leérkeztem a földszintre, onnan pedig - eltrappolva mellette - egyenesen a kanapén lévő táskámhoz mentem, amit felkaptam a vállamra, és megint csak elhaladva Kai mellett, megcéloztam egy fürdőszobát.
 - Zuhanyzok. - vetettem oda. Többet nem szándékoztam kommunikálni vele, ezt ő is tisztán megértette, tudta jól, visszaállt ugyanaz a sarkvidéki fagyos hangulat, mint amiben tegnap este elváltunk, és azt is tudta, hogy időben fog telni, míg megolvad köztünk a jég. Szerencsére - vagy éppen nem - igen sok időnk van erre.

2

Elmondhatatlanul jólesett a hosszú, forró zuhany ebben a hatalmas, lakosztályba illő fürdőszobában, főleg a történtek után. Azután, hogy lemostam magamról a koszt, az izzadtságot és a vért, na meg talán a dühöm egy részét is, magamra tekerve egy puha fehér törölközőt, visszahúztam a rövidnadrágom, de ingem helyett, aminek nyakrésze vöröslött a véremtől, egy egyszerű, fehér pólót választottam, amit abban a szobában találtam, melyhez a fürdő is tartozott. Bejárva majdhogynem az egész épületet, az emeleten választottam ki a nekem legszimpatikusabb helységet: hatalmas hálószoba, tele régi könyvekkel, művészi rendetlenséggel. És persze azzal az - ahh, lélegzetelállító - fürdővel. Nem volt sok cuccom - sőt, igazából semmi, a táskámat leszámítva -, így nem is rendezkedtem be, nem terveztem hosszú időre maradni, meg amúgy is, ha én megyek valahova, a hátizsákom is jön, a maga ötszáz kilójával, amit most a könyvek nyomnak. Viszont új ruhákat muszáj lesz szereznem valahonnan.
Hiába tetszett a hangulatos kupi, mégis a földszinti nappalit éreztem a legotthonosabbnak, ezért helyet foglaltam az én személyes kanapémon, előhalásztam a nekromantás könyvet és a sorok közé vetettem magam. Régi volt, folyamatosan áporodott és dohos szagot árasztott magából, ami facsarta az orromat, az iskolában valószínűleg azért tartották meg, mert jól mutatott a polcon és elég drágának tűnt, de a papír ropogott minden lapozásnál, nem sokan vehették kézbe.
Nem tartott sokáig az én elmélyült olvasásom, pár perc múlva megjelent Kai, megköszörülte a torkát és a lehető legidegesítőbb dolgokat végezte, amiket el tud képzelni az ember. Fel s alá járkált, megnézett mindent, csörömpölt, leült, megint felállt, ivott valamit, újra leült, és tudtam jól, hamarosan meg fog szólalni. Malachai nem az a fajta, aki sokáig bírja beszéd nélkül.
 - Ki kellene találnunk, hogyan jussunk ki. - mondta végül, mikor már legalább ötödször olvastam el ugyanazt a mondatot, mert nem tudtam koncentrálni, igazi dobszólót adott ujjaival az asztalan. Ami, lássuk be, eléggé húzta az idegeimet.
Becsuktam a könyvet, ezzel jelezve, hogy az összes figyelmemet neki szentelem és vártam, hogy beszélni kezdjen. Véleményem szerint nem volt kiút abból a pokolból, de Kai azt említette, több ilyen hely is van, szóval tudnia kell olyasmiket, amikről nekem sejtésem sincs.
 - Mi a kovened?
 - Elnézést, a mim? - kérdeztem vissza értetlenül.
 - A boszorkánycsaládod. Mikor meghaltam, az összes börtönvilág, amit a Gemini koven hozott létre, megszűnt, szóval -
 - Már elmondtam, a családban anyám volt az egyedüli boszorkány, nem tudom, hogy miről beszélsz.
Nehéz dió lesz ez - láttam az arcára írva. Hát, ha nehéz, ha nem, én tényleg nem tudtam, miről hadovál itt nekem. A természetfelettiről szóló tudásom igen csekély mennyiségű - ezt akartam bővíteni, mikor Mystic Falls-ba jöttem, erre tessék lássék egy két lábon járó mágikus-szómagyarázatot kaptam.
Sóhajtott.
 - Gondolom, azt se tudod, mi az az emelkedő.
Pár pillanatig vártam, agyaltam, keresgéltem a fejemben a szavak között, de nem találtam semmit, amit az emelkedőhöz kapcsolhattam volna. Bizonytalanul megvontam a vállam.
 - Tenyérbeillő szerkezet, ami ahhoz kell, hogy valaki ide kerüljön, vagy éppen kikerüljön innen.
Megráztam a fejem.
 - Semmi ilyen nem volt. Anya körberakosgatott gyertyákkal és két órán át kántált, utána itt ébredtem. Ennyi.
Összevonta a szemöldökét, félrebillentette a fejét és előre dőlve rátámaszkodott a térdére.
 - Nincs olyan erős boszorkány, aki képes lenne egyedül létrehozni egy börtönvilágot.
Hallgattunk pár pillanatig, mindegyikőnk elmerült a saját gondolataiban. Én, személy szerint azon agyaltam, hogy faggassam ki mindenről, azt viszont nem tudtam, mi járhatott az ő fejében, de nem is érdekelt, valahogyan ki kellett találnom, hogyan tegyem fel neki azt az ezer plusz egy kérdést, ami motoszkált bennem. Talán ha nem köntörfalazok, az lesz a legjobb.
 - Hogy kerültél ide? - jött az első kérdés, hirtelen, mindegyikőnket meglepve.
 - Elbuktam egy harcot, ami fura, mert nem szoktam veszíteni. És érted, mikor reménykedsz egy második esélyben, hátba szúrnak aztán csodálkoznak, ha bosszúból végzel egy rakás emberrel. Pedig még arra is figyeltem, hogy Bonnie ne legyen ott az esküvőn. - ingatta a fejét hitetlenül.
 - Ki az a Banny?
 - Bonnie. Aki idejuttatott. Bezzeg Damont, aki vagy ötször annyi embert nyírt ki, mint én, mindenki védi! De fogadni mernék, addig volt ő ilyen kis ártalmatlan pillangó, míg Elena figyelt rá, és most, hogy Elena nincs a képben, vissza fog térni az öldökléshez. Szívesen, Msytic Falls.
Pillangó, meg Elena, meg gyilkolás, az egész nekem túl zavaros volt, csak néztem rá értetlenül és próbáltam összerakni magamban a sztorit - hát, nem sikerült-, ezt látta rajtam is, felnevetett. Ez amolyan keserédes nevetés volt.
 - Tudod, van abban valami jó, hogy fogalmad sincs az egészről.
 - Mi? - kérdeztem.
 - Így legalább nem az alapján ismersz meg, mint amit a Mystic Falls-banda mondana rólam.
Halkra vettem a hangom, ami cincogásnak hatott az ő mély, határozott beszédje után.
 - És mit mondana?
Elgondolkodva pillantott először az asztalra, majd az arcomra.
 - Hogy szociopata vagyok. Amit igazából nem tagadok, mert tényleg szociopata vagyok, de egyikőjük se egy földre szállt angyal. Még a báránylelkű Stefan se.

2015. október 10., szombat

V. Kárpótlás



 1

Ismerte a járást, nekem csak fel kellett vennem az ő hosszú, rugalmas lépteit az én apró lábaimmal, kisebb-nagyobb sikerrel. Mindössze lépéseink zaja visszhangzott a kihalt folyosón. Valamivel meg kellett törnöm a nyakunkra telepedett nyomasztó csendet, így megköszörültem a torkom.
 - Öm… mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdeztem, annak ellenére, hogy egyszer se árulta el a nevét.
Felpillantottam rá, láttam, ahogyan megmozdult a szája sarka. Tudta jól ő is, hogy nem mondta el, de szerencsére nem tette szóvá.
 - Kai.
 - Kai? Ennyi?
 - Malachai. – akár egy fertőző betegség neve, úgy hagyta el ajkait a szó.
Malachai.
Bár nem kérdezte az enyém, késztetést éreztem arra, hogy eláruljam a kilétem.
 - Én Nicosia vagyok.
Megállt, rám nézett, ahogyan egy félőrültre szokás.
 - Mint a város?
Bólintottam. Nem értettem, mi a probléma vele. Szerintem szép név.
 - Mennyire utálnak a szüleid, hogy Ciprus fővárosáról kaptad a neved?
Újra elindult, ezúttal mintha nehezebb lett volna követni.
 - Mondja ezt egy Malachai nevű srác! – morogtam a bajszom alatt, egy lépéssel mögötte kullogva.
- Hallottam. – felelte szórakozottan, mire az ajkamba haraptam és lesütöttem a szemem. Francba, nem akartam leszólni.
Próbálva menteni a menthetőt, elkezdtem valami zagyvaságról hadoválni.
 - Anya választotta. Azt hitték, fiú leszek, ezért lány nevekben nem is gondolkodtak. Nikóziában házasodtak össze.
 - És apád mit szólt? – igyekeztem figyelmen kívül hagyni a keserűséget, amivel feltette a kérdést.

De aztán az én szám is megtelt keserűséggel.

 - Az apám meghalt.

2

Megállt, megálltam. Megfordult, arca kifejezéstelen volt, szeme – ami az ottani fényben szürkésnek tetszett – összekapcsolódott az enyémmel. Nyoma se volt rajta a szórakozottságnak, durvának tűnt, ellenben a hangjával, ami mintha gunyoros lett volna.
 - Az enyém is.
Ó!
 - Sajnálom. – hebegtem, mert pontosan tudtam, milyen apa nélkül élni. Úgy kelni minden reggel, hogy tudod, soha nem találkozhatsz vele, nem nézhettek együtt focimeccset, nem aggodalmaskodik, nem mondd arra igent, amire az anya nemet, nem kiabál, majd húz magához, hogy szorosan átöleljen, és elmondja, hogy mennyire fontos vagy neki. Nos, igen, ezt jól ismerem.
 - Én nem.
Készültem kifejezni az együttérzésemet, de ettől a kijelentésétől egyszerűen a torkomra forrt a szó. Tessék?!
 - Vagyis… ha sajnálnám, miért szúrtam volna nyakon magam, ha tudtam, ezzel végzek a családommal? Érted? – mélyen a szemébe néztem, az őrültség legapróbb jele után kutattam. Ha jól hallottam, és még igaz is, amit mondott, akkor talán elfogadom, ha tudom, tébolyult; de az egyetlen, ami a sötét tekintetben megtalálható volt, az a gyermeki őszinteség, amivel szüleinkre nézünk fel. Ő nem egy bolond. Ő egy pszichopata.

„...végzek a családommal”

Alig hallottam meg, mikor azt mondta: megérkeztünk. Mindössze onnan jöttem rá, hogy belökte előttem a könyvtár ajtaját, amin robotszerűen léptem be, majd olyan gyorsan tűntem el a polcok közt, amilyen gyorsan csak tudtam. Megölte a családját, ez egy gyilkos. Ki tudja, mikor támad meg engem, itt, ebben a nyamvadt világban, ahol még segítséget se kaphatok, ugyanis ketten vagyunk, senki több.
Én és egy gyilkos.
Észre se vettem, hogy eddig szinte vakon kóvályogtam, látásom csak akkor tisztult, mikor elhatározásra jutottam: el kell tűnnöm előle. Már nem érdekelt, hogy társaságként szolgáljon, inkább ténfergek egyedül az örökkévalóságig, mintsem ezzel a… valamivel töltsem az időt.

A Nekromanták és Rituálék című könyvet már a táskámba süllyesztettem, mikor újra megütötte fülemet az az ördögi hang.
 - Tikk takk, ketyeg az idő!
Nyögve, nyelve, de kiböktem valami olyasmit, hogy egy pillanat, majd egy viselkedés pszichológiát firtató olvasmányt is elhelyeztem a másik, több száz oldalas tégla mellé, hogy aztán lábujjhegyen osonva kiderítsem, van-e hátsó bejárat. Szerencse, hogy a gimnázium könyvtára hatalmas, így igen kevés esély volt arra, hogy kiszúrja, ahogyan a polcokhoz lapulva somfordáltam.
A tágas helységnek viszont volt hátulütője, akárcsak a kacskaringós iskolai folyosóknak: térérzékemet elveszítve úgy elkeveredtem, mint ahogyan a kisgyerekek szoktak a bevásárlóközpontokban. Az ajkamba haraptam, amint újabb zsákutcába futottam, és a vérem is kiserkent, mikor Malachai ismét megszólalt.
 - Miért van olyan érzésem, hogy bujkálsz előlem? De rendben, tudod, nem bánok egy kis játékot. Viszont a frissen kialakult barátság miatt kötelességnek érzem, hogy eláruljam: én mindig nyerek.

Efelől nem volt kétségem. Úgy éreztem, szívem a számon keresztül szeretne megszökni. Egyszer csak hopp, kiugrik, és volt szív, nincs szív, már el is illant a félelemtől.
Újra elindultam, ha nem jutok ki ebből a labirintusból, legalább bújjak el valahol. Óvatosan lépkedtem, mint régen, mikor anya elaludt a kanapén, én pedig megéheztem. Az is eszembe jutott, mihez hasonlítottam akkor a dolgot. Akár a balerinák, én is a lábujjaim hegyén jártam, akkor is, most is. Sajnos a parketta nem nyelte el úgy a tornacipőm zaját, mint egykor a mamuszomét, alig hallhatóan mindig koppant, de szerencsére nem nyikordult meg súlyom alatt a régi fa.
 - Vámpírként szinte csalás. – megtorpantam, szemben Shakespeare műveivel. Próbáltam behatárolni, honnan szólhat a hangja, de nekem valamiért sose mentek az ilyen dolgok. – Hallok mindent. Ahogyan nyelsz, ahogyan lépsz. A lélegzetvételeidet. – egy pillanatra felnevetett, mikor öntudatlanul is visszafojtottam a levegőt. – Tudok minden szívdobbanásodról.

Még le tudtam olvasni a Macbeth-et az egyik könyv oldaláról, mielőtt futásnak eredtem volna, hogy aztán térdre essek a fájdalomtól. A fejem, istenem…! Mindkét kezem a koponyámra szorítottam, próbáltam megszüntetni a kínt, ami olyan volt, mintha az agyam egyre nagyobbra és nagyobbra dagadna, mintha ki akarna törni, szinte összeroppantotta a csontom. Forró könnyek csorogtak végig az arcomon, állj! kérlek, ahogyan a fájdalom intenzitása nőtt.
Én nem tettem semmi rosszat, kérlek, könyörgök, állítsd meg! Soha nem tettem ellened semmit, ne, kérlek!

 3

Szemben ült velem, egy bársonyhuzatos, régi divatú kanapén, pont, mint amilyenen én kuporogtam, még mindig zilálva a fájdalomdózistól, amivel megállított a könyvtárban. Arcán kedély, szemernyi megbánás, míg az enyémen rettegés, orcámról még nem teljesen száradtak fel a könnyek. Kezében, egy kristálypohárban a város legrégebbi whiskyje, enyémben víz. Közöttünk egy szépen megmunkált fa dohányzóasztal, hál’ Istennek.
Már átöltözött, szürke pólót viselt, fekete farmert, kissé feltűrt szárral, és puha, fekete bakancsot, a vérben ázott öltöny helyett. Valamikor egy megjegyzést is tett, hogy ennek Damon nevű srácnak nincs is olyan rossz ízlése, majd leült velem szemben, és azóta fürkészik, ajkán groteszk mosoly vonaglik.
 - Mit szólnál ahhoz, ha sütnék neked valamit? Édeset az édesnek.

Ha attól nem is lesz hányingerem, hogy ránézek, majd az idióta szóvicceitől igen. Bah.

Megpróbáltam minden gyűlöletemet a pillantásomba sűríteni, de egyáltalán nem hatotta meg, felpattant, akárcsak csillogó arccal azt mondtam volna, hogy igen, az nagyon jó lenne, drágám!
 - Palacsinta? Imádom a palacsintát! – és már el is tűnt – feltehetőleg – a konyha irányában. Fellélegeztem, felhúztam a térdeimet, átöleltem és rádöntöttem a homlokom. Felkarom belesajdult a mozdulatba, és ismét eszembe jutott, ahogyan felrángatott a földről, és mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már ebben a házban voltunk, éppen oda vonszolt ahol most vagyok. Éreztem, hogy holnap hatalmas folt lesz ujjainak nyomán. 

Hallottam, ahogyan tesz-vesz, sürög-forog, mint egy jó háziasszony, egyszer valami ismeretlen dallamot is fütyörészett, de agyam valahol távol járt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy nap ez fog történni. Ennyi minden, ilyen gyorsan, kevesebb, mint huszonnégy óra leforgása alatt. Majdnem megölnek, majd reményt adnak, szinte felvillanyoznak és aztán ismét majdnem megölnek, hogy aztán palacsintát készítsenek egy idegen házban. Ha egyszer azt mondja nekem valaki, hogy beleragadok egy napba, ami az idők végezetéig ismétlődik, majd egyszer csak feltűnik egy pszichopata, hogy többször is majdnem kinyírjon, majd palacsintát süssön nekem, hát akkor valószínűleg jóízűen körberöhögöm. Most leginkább sírni volna kedvem. Sőt, már ahhoz sincs. Aludni akarok, elfelejteni ezt az egész rémálmot és anya hangjára ébredni, amint szemrehányóan azt mondja: Nicosia, már megint hajnalig olvastál? El fogsz késni!
De ez már soha többé nem fog megtörténni.

4

A koccanásra felnéztem és láttam, hogy Kai megint velem szemben ül, előre dőlve, térdén támaszkodva, összekulcsolt kezekkel. Legnagyobb meglepetésemre arcán mintha lelkiismeretet fedeztem volna fel.  Beszéd előtt mély levegőt vett és benedvesítette az ajkát.
 - Tudom, nem volt szép, amit tettem, sajnálom, csak még mindig furák ezek az érzések meg minden. Nem szoktam bocsánatot kérni senkitől, azt se tudom, hogyan kell, szóval sütöttem neked palacsintát. – mutatott reményteljesen az asztalra, majd rám pillantott, várta a választ, amit nem kapott meg. Lenéztem az asztalra, és szó szerint, egy adag palacsinta mosolygott rám vissza, tejszínhabbal rajzolt arccal.

Most már biztosan hányni fogok.

 - Csak egy kicsit egyél. Egy ici-picit. – kérlelt, hüvelyk- és mutatóujjával mutatva, mennyi is lenne az az ici-pici, de meg se mozdultam. Még egy ideig győzködött, úgy viselkedett, akár egy nagyra nőtt ötéves, végül, feladva az egészet, felállt és komótos léptekkel a lépcső felé indult.
 - Reggelre ne tűnj el, holnap kitaláljuk, hogyan jussunk ki innen.
Nem válaszoltam.
Egy ideig még ültem ott, még csak nem is gondolkodtam, mindössze néztem ki a fejemből, majd mikor végtagjaim elmacskásodtak, az asztalra tettem a poharam és eldőltem, mint egy darab fa, próbáltam álomba merülni, de csak nem sikerült.

Valamikor az éjszaka folyamán csendben megettem a palacsintát.

2015. szeptember 20., vasárnap

IV. Megválaszolatlan kérdések



 1

 - Ne boríts ki. Az emberek, akik kiborítanak, általában nagyon rosszul végzik.

Nem igazán figyeltem arra, hogy mit mond. Csak néztem, enyhén félredöntött fejjel, összevont szemöldökkel.
Ez a férfi más. Nem emberi. Érzem, tudom. A véremben áramló nekromancia furcsán pezseg, jelzi, hogy ő itt velem szemben halott. Mint mikor a mágnes két azonos végét próbálod egymáshoz illeszteni. Negatív a negatívval. Ez esetben nekromancia a nekromanciával. Bár nem két, hanem akár egy hadseregnyi hulla is megfér egymás mellett, taszítás nélkül  - ellentétben két negatív mágnessel -, egy nekromanta mindet megérzi a vérében áramló halál miatt.
 - Mi vagy te? – kérdeztem halkan, mintha attól félnék, őrültnek néz a kérdésem miatt.
Nem nézett annak, de megleptem, arcán a szórakozottságot egy pillanatra felváltotta a meghökkenés. De gyorsan rendre intette vonásait és visszavette a mostanra már megszokott képét.
 - Te mi vagy? – dobta vissza a kérdést, s közben olyan tüzetesen mért végig, mintha egy ruhadarab lennék a boltban. Tetszik, nem tetszik? Megvegye vagy sem? Szinte levetkőztetett a nézésével és olyan érzést váltott ki belőlem, hogy legszívesebben összezsugorodtam volna egy aprócska pont méretére.
 - Én kérdeztem előbb. – mondtam, jobb ötlet híján. Tekintetének kereszttüzében nehezemre esett a gondolkodás, így csípős megjegyzésre nem futotta. Ez a férfi igencsak mestere ennek a szemmel-vetkőztetés dolognak.
Gyerekes megnyilvánulásomra olyan hangot adott ki, ami félúton volt a nevetés és a horkantás között.
- Eretnek, vámpír-boszorkány, boszorkány-vámpír, hibrid. Kinek hogy tetszik. Ja, és a Gemini koven vezetője, mellesleg egyetlen tagja. – mondta, az egészet megfűszerezve egy büszke mosollyal. Ízlelgettem a szavakat, forgattam a nyelvemen, s miközben próbáltam összegyűjteni az eddigi tudásaimat róluk – mármint a boszorkányról és a vámpírról, ugyanis a többi ismeretlen volt számomra - kezem öntudatlanul is a nyakamra csúszott és mikor kitapogattam a két sajgó pontot, fájdalom mellett döbbenet és felismerés nyilallt belém.
 - Te megharaptál! – süvöltöttem rá dühösen. Ez az eretnek, boszorkány, vagy hibrid, legyen akármi, belém mélyesztette a fogait!
 - Megharaptalak és kergettelek is, igen. Írd a listára, hogy közben egész jól szórakoztam. – kacsintott rám, arcáról a vigyort le se lehetett volna törölni, ami még inkább dühített. Koven vezető, mi? Inkább illene rá az éretlen tizenéves kifejezés!
 - Te, te megharaptál! – az az ismerős szikra megint kigyúlt a gyomromban, kezdte felforrósítani a testemet. Tíz levegő, Nicosia, lélegezz.

Már a nyolcadik légző gyakorlatomat végeztem, mikor meglepetésszerűen az összes dühöm elpárolgott. Istenem, még egy ember rajtam kívül! Lehetséges ez egyáltalán? 4623 napja nem beszéltem senkivel, mégis hogy haragudhatok azért, mert megharapott? Jó, nem volt szép húzás tőle, de megszabadított a magánytól.
Másként néztem rá.

2
Biccentett, és értettem a jelzést, rajtam volt a sor a magyarázkodásban.
 - Nekromanta.
Értetlenül rám hunyorgott, tökéletesen le tudtam olvasni az arcáról, hogy „Mi van?”.
- A szüleim nagyon szerettek volna egy kisbabát, de nem jött össze nekik. Nem voltak meddők, de… de valamiért nem sikerült, ezért az anyám, kétségbeesésében fekete mágiát alkalmazott. Gyereket a gyerek lelkéért. – sípolva beszívtam a levegőt és folytattam – Nem mondanám, hogy eladta a lelkem az ördögnek, de ha radikálisan fogalmazunk, akkor így van. És tudjuk, milyen a fekete mágia… Követeli, ami az övé.
Tekintetem, ami eddig kerülte az övét, most megtalálta a sötét íriszeit. Szerettem volna tudni, követi-e a sztorit, és bár figyelt rám, ezúttal fogalmam sem volt, mi járhatott a fejében.
 - Ezért áramlik a véremben nekromancia. – és ezért hervadt el minden virág abban a pillanatban, mikor letéptem. Elszívtam az életet. Öt éves korom óta nem szakítottam le egyetlen virágot sem.
 - Erről szólhattál volna, mielőtt ittam belőled. – ráncolta az orrát.
 - Esélyt se adtál rá.
 - És… mit tudnak ezek a nekromanták?
 - Fogalmam sincs, éppen a könyvtárba tartottam, hogy ezt kiderítsem. – néztem rá szúrósan, ezzel üzenve: amíg valami hibrid játszadozni nem kezdett velem.
 - Nos, édes, szívesen csatlakoznék hozzád ebben a kutatásban, csak az a gond, hogy már rohadtul elegem van a börtönvilágokból. – rugaszkodott el az asztaltól, indulásra készen. – Húzzunk el innen.
 - Várj, börtönvilágok? Több is van?
 - Sokat kell még tanulnod. De szerencséd van, mert pont tudom, hol található a legrégebbi whisky a városban!
Szapora léptekkel követtem a folyosóra, de ott megtorpantam.
 - Nem, nekem könyvtárba kell mennem. – cincogtam, akár egy kisegér. Ha úgy dönt, engem itt hagy, mert én könyveket akarok bújni, akkor nagy valószínűséggel soha többé nem találkozok vele, az egyetlen személlyel ebben a nyamvadt világban. És a soha itt rettentően hosszú idő.

Sóhajtott és megforgatta a szemeit.
 - Rendben, de elégedj meg az iskolai könyvtárral.